Őszintén meg kell mondanom, mielőtt pár hete megtudtam, hogy céges útra kell mennem Kuala Lumpurba nem tudtam volna teljes önbizalommal elhelyezni a térképen. Még azt sem tudtam sajnálatos módon, hogy KL Malajzia fővárosa. 
Mindig nyitott voltam más kultúrákra, de valahogy a földrajzi tudásom a Balkánon és a "sztánokon" nem terjedt túl. Pedig kiskoromban még együtt néztem nagymamámmal a Sandokant, mint sokan mások, és a mai napig tudom fejből a Neoton Família dalát is.

Elkerültem tehát KL-be. Hétfő reggel 26 óra ébrenlét után, mivel a turbulencia és az ehetetlen Etihad Airways-es kaja miatt nem tudtam aludni, megérkeztem a hotelbe. Lepakoltam, tusoltam és a kollégák már vártak is, hogy ebédeljünk egyet munka előtt. Elmentünk sushizni, amiről azt kell tudni, hogy bár nem kifejezettem helyi, de a tenger közelsége miatt mindig friss, ízletes és szemtelenül olcsó.

Szerencsémre úgy szólt a megegyezés a főnökséggel, hogy KL-ből is magyar idő szerint kell dolgozni, így ottani idő szerint 14.00-22.00 volt nagyjából a beosztás. Ettől függetlenül szinte minden nap éjfél után jöttem el, igazodva a frissen szerzett barátaim beosztásához, illetve mert este 11 után kezdtek fogyni az emberek és olyankor a félősek is mertek kérdezni.

Egyébként az első napomat egy koktéllal és 36 óra ébrenléttel zártam.

Amiatt, hogy ennyi időt töltöttem bent az irodában hamar sikerült helyi barátokat is szerezni. Egy fiatalemberrel kifejezetten szoros barátságot kötöttem, ő volt aztán, aki mindenhova vitt a hét második felében, hogy a lehető legtöbb dolgot tudjam kipróbálni, amíg ott vagyok.

Ráérzett igen hamar, hogy kapható vagyok a kulináris élvezetekre. Szerdán ebédidőben, ami igazából vacsoraidő lenne, csak a délutáni beosztás miatt nekik ebéd, elmentünk egy nagyon helyi kis étterembe. Műanyag asztalok, műanyag székek, és ahogy a srácok jellemezték, egy olyan étkezde, ahol nem láttak még fehér embert.
Ahogy odaértünk, azonnal minden szem ránk szegeződött. Mint megtudtam, nagyon kedvelik a nyugatiakat, főleg az igazi európai fehér bőrű világos hajúakat, és azok a férfiak, akik ilyen nővel jelennek meg valahol azonnal tiszteletet kapnak mindenkitől. Így az én öt kis kollégám is azonnal menőcsávó lett mindenki szemében, aki ott ült, ők meg persze örültek maguknak, hogy egyszer ezt is megélik.

Többi napokon is próbálgattam helyi ételeket, de ezekről bővebben az étel összefoglalós posztban.

Igazából ami leginkább megfogott az egész helyben, az az emberek nyitottsága. Még ha nem is mernek igazán beszélgetni, mert félelmetes vagyok (szinte az összes kolléganőnél és a férfi kollégák negyedénél magasabb vagyok, felével egy magas, a másik negyede meg csak 10-15 centivel nőtt nagyobbra) még akkor is legalább egy őszinte mosolyt dobnak az ember felé.
Bárhova mentem, mindenki tudott minimum alapszinten angolul, de nagyvárosi emberek lévén, akik egy igen vegyes társadalomban élnek, szinte mindenki folyékonyan beszéli az angolt.

Vegyes társadalom, mert az ország közel 70%-a csak a maláj (Bumiputera), a maradék 30% nagyjából kétharmada kínai, egyharmada indiai. Itt a bőrszínek és szemvágások széles skáláját figyelhetjük meg, illetve az öltözködés teljes palettája a szemünk elé tárul.
A malájok szinte kivétel nélkül iszlám vallásúak, és bár lazábban kezelik a vallást, mégis szinte minden nő fejkendőt visel. Viszont ahogy öltözködnek lenyűgöző, hihetetlen stílusérzékük van. Az indiaiak már kicsit nyugatiasabbak, de még így is rengeteg nőt látni színes szárikban vagy a színes cicanaci és hozzá illő hosszított felső kombinációban (ennek sajnos nem tudom a pontos nevét).
A kínaiak azonban nagyon, hogy is mondjam, kínaisan öltözködnek. Képzeljük el a helyi legközelebbi kis kínai áruház kínálatát olyan embereken, akiknek ez ténylegesen jól is áll. Én csak kapkodtam néha a fejem, hogy milyen összeállításokban lépnek ki az utcára, nem beszélve arról, hogy mennyire érdekes a kontraszt, amikor egy hosszú, bő, pasztell ruhás, fejkendős maláj nő mellett felbukkan egy kínai lány forrónaciban, feliratos pólóban, kiengedett hajjal baseball sapkában. :D

Utolsó napomon vágtam bele igazán a turistáskodásba.
Ellátogattam a National Mosque-ba, ahol a minimális nem-muszlim látogatási időben idős önkéntesek mesélnek a turistáknak. Én szóba elegyedtem egy 62 éves férfival, aki nem mellesleg folyékonyan beszélt angolul (mikor találunk ilyet Mo-n?). Amikor megkérdezte honnan vagyok, és mondtam hogy Hungary, akkor ő rám nézett és csak ennyit mondott:
-You used to have good football players. Not anymore. (Régen jó focistáitok voltak. De már nincsenek) 
Én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy kapjam a fejem, annyira meglepődtem, hogy valaki a világ másik pontján nem csak tudja, hol van Mo, de még a focinkat is ismeri.
Ezek után hosszas beszélgetésbe kezdtünk a vallásról, a zsidó, keresztény és iszlám vallás azonosságáról és hogyan nem fogadja el a kereszténység az iszlámot. Hogy mindenki egyenlő, mindegyik vallás a békét hirdeti és mégis az emberek utálkoznak és nem figyelnek egymásra. Hogy a vallás és Isten örök, az intelmeket és gyakorlatilag életvezetési tanácsokat amiket a különböző szent iratokban kaptunk (tekercsek, Tóra, Tíz Parancsolat, Újszövetség, Korán) adaptálni kell a modern világ technológiai változásaira.
A bácsi végig arról beszélt, hogy nekik, neki semmi joga engem elítélni, mert más hitet követek, mint ő. Csak mesélhet nekem és imádkozhat értem, aztán a végén az én döntésem, hogy követem-e, és Istené/Allahé, hogy mit gondol rólam. Végig sisternek hívott, amitől az egész beszélgetés még bensőségesebb lett.

Miután kibeszélgettem magam az utolsó turi állomásom felé vettem az irányt, a KL towerbe.
Itt is ahogy sorba álltam fotózkodni a Skyboxba és már én következtem, a biztonsági ők odafordult hozzám és feltette a szokásos kérdést:
-How many persons? (hányan?)
-Just me. (csak én)
-Alone?! (egyedül?!) - Hangzott a meglepett válasz.
-Yes, only me... (igen, csak én) - feleltem immár kevesebb magabiztossággal.
-Haha, it's ok, I'm just kidding, I'm alone here too!! (haha, rendben, csak viccelek, én is egyedül vagyok itt) - Mondta erre fülig érő mosollyal a srác.

Nem tudtam hirtelen mit kezdeni a dologgal, de mivel én következtem felmásztam mellé a lépcsőn és elkezdtem levenni a cipőmet a fotózáshoz.
-Where are you from? (honnan vagy?)
-Hungary. (Magyarországról)
-Oh, Hungary! Koszi! Koszonom! This is how you say thank you, right? (Ó, Magyarország! Koszi! Koszonom! Így mondod azt, hogy "köszönöm" ugye?)
-Wow, yes!!
-And... szia. To say hi. (és szia. Amikor köszönsz).
-Yes, exactly. How do you know that?? (igen, pontosan. Honnan tudod?)
-I like to go to Google Translate and just select language, and I saw Hungarian, what is that, and then I just put words and translate and learn. I try to learn languages... But... Slowly. (Szeretem megnyitni a Google fordítót és kiválasztani nyelveket és láttam, hogy magyar, és néztem, hogy hát ez mi, és aztán csak berakok szavakat, lefordítom és megtanulom. Próbálok nyelveket tanulni, de, lassan).

Gondolhatjátok mekkorára kerekedtek a szemeim ez a beszélgetés után! 
És itt kanyarodunk vissza a kezdő gondolatomhoz: amíg nekem szinte fogalmam sem volt róluk, addig KL-ben meglepően sokat ismerték Magyarországot. Több kollégámnak is hasonló volt a tapasztalata.

A város ezer arcát látni nem nehéz.  Csak nyitott szemmel kell járnunk és persze előnyünkre válhat, ha van velünk egy helyi is.