33 óra. Ennyi idő telt el indulástól érkezésig.
Persze ebbe számoljuk bele azt is, hogy Belgiumban aludtunk egyet, illetve, hogy a német autópályák bizonyos szakaszain nincs sebességkorlátozás.

A szigetre meglepően könnyen jutottunk át. Viszont ahogy a jobbkormányos autó visszatért eredeti oldalára, úgy kezdett rajtunk is kijönni a fáradtság. Már nem beszélgettünk annyit és olyan lelkesen, mint az első nap. Engem pedig ebben a melankóliában megtalált a gondolat, mely szerint nekem most otthon kellene éreznem magam, hiszen itt vagyok az országban, a szigeten. De nem. Semmi. Úgy döntöttem várok.

Ahogy közeledtünk a falu felé egyre inkább kezdett realizálódni bennem, hogy ez ennyi. Most nem látogatóba jövök pár napra, hanem innen nem megyek sehova. Ez itt az új otthonom. Az érzés, amit kerestem pár száz mérfölddel előbb végre megjelent. Meg is említettem rögtön Philnek, aki helyeslően csak annyit mondott: Wales is home. England is something else, but not home. És mennyire igaza van!

Nézelődtem. Csodáltam a fehér bárányokkal pettyezett zöld domboldalakat és felettük a vékony felhőrétegen fényesen átsütő napot.
A házból is bármerre nézek ki az ablakon, csak zöldet, barnát és kéket látok, házakat alig. Egy órával kevesebb van itt, mint "otthon", így előre kell terveznem, ha valakivel hosszan szeretnék beszélni.
Másnap reggel a kertben már kora reggel itt ugrándozott Phineas, the pheasant, azaz az ideszokott fácánunk. Az almafa alatt megszámlálhatatlan mennyiségű madár csipeget az ősszel lehullott almából.

Elkezdtem behordani a dobozokat és lassan kipakolni. Nagyon lassan, mivel bútorunk még alig. Egy polcot hoztunk magunkkal, illetve egy ágyunk van a szobánkban, de nagyjából ennyi. Rendben van ez így, hiszen legalább lehetőségünk van a magunk kedvére és hasznára berendezni a terünket. Könnyűszerkezetes vászon szekrényt akarunk, hiszen ki tudja mikor kell megint menni tovább. Meg egyébként is, a tömör fa már nem divat és ember legyen a talpán, aki felcipeli az emeletre.

Csütörtököt jelöltem ki shopping napnak. Délelőtt felöltöztem, felültem a buszra és beutaztam a városba. Nagyjából készültem, hogy miket akarok venni vagy legalább megnézni.

Elsősorban az adományboltokat vettem célba. Két okból is: egyrészt környezettudatosság, másrészt anyagiak. Már az első bolttal sikerem volt, 15 pennyért vettem egy kiskanalat (abból hiány van). Sőt, még egy régóta keresett könyvet is találtam 1 fontért. Olcsóbb, mint az ebook, ráadásul ha elolvastam és nem tudom hova tenni csak visszaviszem újra adományba!

A következő boltban egy szuper dinnye formájú szendvicstartót sikerült levadászni 1,15-ért. Mikor fizettem mutattam a Stocardba digitalizált hűségkártyámat, amit a pénztáros néni nem egészen értett, így odahívta a kolléganőjét. Elmagyaráztam, hogy ez egy app, ami azért van, hogy ne szakadjon le a vállad a hűségkártyákkal teli pénztárcától, amire ő lelkesen megköszönte az ötletet, mert ő még ilyenről nem hallott, és egyébként is, nem kell nekem a kártyát mutatni, csak mondjam az irányítószámom, ez nekik elég.

Ahogy így bóklásztam a városban hirtelen pisilnem kellett. Nézhettek magatokban furcsán, hogy miért is emelem ezt ki. Amikor Pesten csináltam ugyanezt ilyenkor elöntött a pánik, hogy vajon hova tudok bemenni, ahol egy kávéért vagy pénzért vagy bármiért megengedik, hogy elvégezzem a dolgom. Most is ez volt az első reakcióm, majd fél perc gondolkodás után leesett, hogy hiszen itt van ingyenes nyilvános WC, ami ráadásul tiszta.

Mire ezzel megvoltam dél lett és kezdtem megéhezni. Emlékeztem, hogy novemberben olvastam, hogy az egyik Fish&Chips-es csinál gluténmentest, így itt volt az alkalom, hogy kipróbáljam.

A pult mögött egy hatvanas, megtermett nő fogadott, aki teljes természetességgel sorolta a gluténmentes választékot. Kértem egy sima halat krumplival és teát hozzá, majd leültem. Nem sokra rá jött is a tea: 1 kancsó fekete, egy kancsó forró víz higítani, ha túl erős lenne és egy kis kancsó tej.
Kicsivel később érkezett a halam is. Elámultam, amikor megláttam az adagot.

Élvezettel falatoztam, miközben a néni kiszolgálta a többi vendéget is. Amikor meglátta, hogy mekkora örömmel tolom befelé a halat megdicsért, hogy milyen jó látni, hogy ennyire ízlik!
Miután befejeztem az ebédet és összeszedelőzködtem megkérdeztem, milyen más GM kajákat készítenek. A néni erre lelkesen sorolta a terveit, én mondtam, hogy akkor ezek szerint jövök még ide sokat, amitől aztán még nagyobb mosolyra húzta a száját és megköszönte, hogy bejöttem.

A fő utcán szerencsémre találtam egy telefonos boltot is. Meglepődtem, hiszen én eddig úgy gondoltam, ilyen nincs a városban és mivel gondom volt a szolgáltatásommal féltem, hogy egész Shrewsbury-ig el kell utaznom (1 óra vonattal). Azonban az ügyfélszolgálatos csaj és srác roppant segítőkészek voltak és néhány perc alatt megoldották nekem az egészet, miközben vidáman elbeszélgettünk.

Miután mindent megvettem, elintéztem, megnéztem elindultam hazafelé busszal. Itthon pakoltam és közben végig azon gondolkoztam, sőt, azóta is, hogy csak én vagyok-e még mindig a rózsaszín köd fázisában, vagy itt tényleg mindenki ennyire kedves és barátságos? Vajon ez akkor is így lesz amikor már dolgozom? Azért látom ennyire pozitívnak a helyzetet mert egyébként nem szívja senki a vérem és minden reggel arra ébredek, hogy a panoráma ablakon a dombok fölött kel fel a nap?

Még egy érdekes hozzáfűzni való: a héten egyedül voltam itthon. Felmerült a kérdés, hogy félek-e? Nem igazán. Betörni ide nem fognak. Egyrészt nem szokás, másrészt mi vagyunk itt a szegények, ide maximum hozni lehet.

Első gondolatömlenynek ennyi. Hamarosan összeszedem magam és pótolom az elmaradásaim. :)