El sem hiszem szinte, hogy már hat hete kint vagyok. Annyira gyorsan repül az idő, hogy alig veszem észre a napok múlását. Reggelente majdnem minden nap ugyanakkor felkelek, napközben főzök, rendezem a házat, csinálok valami online kurzust, sorozatot nézek, az adott naptól függően elmegyek valamelyik fitness órára, megvacsorázunk és fekvés.

Izgalmasnak hangzik? Nem. Én alapvetően olyan típus vagyok, aki szeret egyedül lenni, egymaga csinálni dolgokat, ezzel nincs is semmi baj, ha utána van kinek elmesélni. De amikor egy ismeretlen országba költözöl, ahol (a társadon kívül) egyedül vagy, ráadásul még munkahelyed sincs, akkor az emberi kapcsolatok lehetősége igencsak lekorlátozódik. 
Ez a magány érzet nálam olyannyira előjött, hogy még a pubba is hajlandó vagyok elmenni a falubeliekkel a nagy semmiről beszélgetni, csak végre embereket lássak.

Azonban még így sem a magányt mondanám a legnehezebbnek. Hanem a büszkeséget.

A büszkeség egy olyan tulajdonság, egy olyan része az emberi természetnek, amit borzasztó bonyolult a helyén kezelni. Az én büszkeségem akkor kezdi nekem dobálni a nagy kérdőjeleket, amikor a szokásos "és hogy mennek a dolgok odakinn?" kérdésre rendre azt felelem, hogy minden rendben. Miért is ne felelném? Hiszen nagy általánosságban minden rendben. Van tető a fejünk fölött, van étel az asztalon, betegek sem vagyunk, akkor mi lehet az, ami nincs rendben?

Nem lehet semmi negatív a válaszban, mert mit fog mondani az XY, ha megtudja, hogy a nagy külföldre kivándorolt csodaifjaknak nehézségei támadnak. A kiköltözés előtt így is nagyon kevesen voltak támogatóak ezzel az ötlettel kapcsolatban, egy ilyen állítással aztán ténylegesen az ellentábort igazolnánk.

Ezért inkább összeszorítjuk a fogunkat, mosolygunk és biztosítunk mindenkit afelől, hogy itt süt a nap, a kertünk tele van hóvirággal és nárcisszal, de még véletlen sem mondanánk azt, hogy napokig alig aludtunk, hogy elmondhatatlanul hiányzik némi (minőségi) szociális interakció, és még sorolhatnám.

Pedig ezek igenis valós dolgok. Ettől függetlenül nekünk itt nem rossz. Nem fogunk holnapután visszaköltözni csak azért, mert némi bukkanó vagy kátyú van az úton.
De jó lenne azt tudni, hogy senki nem fogja sem a családból, sem a baráti körből azért az összes haját kitépni az aggodalomtól, ha ténylegesen nehézségeink támadnak.
(A hétvégén épp be kellett mennem az orvosi ügyeletre, mert fájt a levegőt vettem. Mint kiderült, csak meghúztam egy izmot ami begyulladt és ezért volt nehéz a lélegzés. Semmi komoly, majd elmúlik.)

Bonyodalmak, bukkanók és kátyúk akkor is lennének, ha Budapesten laknánk. Vagy bárhol a világban. 

Igenis tudja meg mindenki: itt sincs kolbászból a kerítés. (Jobb is, mert nem igazán finomak a kolbászaik.)
Viszont süt a nap, virágzik a hóvirág és a nárcisz az udvarban, mi itt vagyunk egymásnak, amíg pedig nincs munkám, addig eljárok edzeni, tanulok itthon és vezetem a háztartást. Nehéz. De majd lesz jobb. 

A családunktól és barátainktól csak egyvalamit tudunk kérni: támogassatok!