Mint valakit, aki bár nem tudatosan és nem közvetlen közelben, de megélte a Délszláv háborút, engem rég óta érdekelt az elhagyatott szarajevói bobpálya. Van valami hátborzongató abban, hogy hatalmas beton félcsövek kanyarognak lefele egy hegyoldalban graffitivel telefirkálva és az erdei növényzet által vadon benőve.

Másfelől ott van a bob mint sport misztériuma, hiszen legtöbb kortársammal egyetemben pontosan annyit tudok erről az olimpiai sportágról, amennyit a Jég veled! (Cool Runnings) c. filmben láttam.

Szarajevói utunk első két napjában múzeumokat látogattunk és ahogy egyre többet tudtunk meg a kilencvenes évek borzalmainak hátteréről, annál inkább kezdett jobban érdekelni, hogy milyen is lehet ez a híres csúszópálya.

Történelmi háttere

A pályát az 1984-es Szarajevói Téli Olimpiára tervezték a Trebević hegyre. 1982-ben átadták és 1983 januárjában már itt szervezték meg a Bob Európa-bajnokságot, a téli olimpia után pedig más egyéb versenyekre használták.

Amikor azonban kitört a Délszláv háború, melynek részeként következett be Szarajevó ostroma, a vidám csúszóversenyeket és szurkolókat katonák és sznájperek, civilekre vadászó mesterlövészek váltották fel.

A háború végeztével a boszniai szerb csapatok elhagyták a területet és a sérült pálya a bicikliseké, graffitiseké majd lassan az enyészeté lett. Egészen a 2010-es évek elejéig, mikor is kezdeményezések bontakoztak ki a pálya felújításának és újra használhatóvá tételének érdekében. Az első lépések egyikeként kiirtották a vad növényzetet, így újra járható a pálya mindhárom szakasza.

Feljutás

Hallottunk legendákat több helyi járatról is, amely felmegy egészen a hegy tetejéig, de nemigen sikerült megtalálni, így, az idő szűkösségét is figyelembe véve, a taxi mellett döntöttünk.
A belvárosból egészen a pálya közepéig vitt a sofőr viszonylag gyorsan annak ellenére, hogy egy autónyi széles utcákban haladtunk felfelé a meredek emelkedőkön, mindössze 10 KM-ért (1600 Ft).

Szép idő esetén a vállalkozó kedvűek ezt a távot gyalog is megtehetik, mint ahogy visszafele mi is sétáltunk: a kilátásért abszolút megéri.

A pálya

Sokkoló látványt nyújt a növényzettel benőtt, mindenhol graffitivel díszített kb egy kilométeres betonszerkezet. A tetejétől az aljáig végig lehet rajta sétálni, látni lehet, hol voltak a kapcsolók, ahol a pályát három külön szakaszra lehet elválasztani gyakorlási célokra. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a nyolcvanas években ennyire modern technikával tudtak építeni, hogy mindössze néhány sín és kerék segítségével egy egész 5 méteres szakaszt tudjanak 2-3 méterrel arrébb "gurítani".

 A régi izgalmakkal teli rajtot felváltották az üvegszilánkok

A rajtálláson a háborúban meghalt gyerekekre emlékeznek

A pálya első szakasza az őszi erdőben

Lefelé sétálva, csak hogy arányában látszódjon a félcső

A pálya utolsó szakasza, amelynek végében még láthatók a golyónyomok

Bosznia asszonyainak és gyermekeinek ajánlva

Ha valakit érdekelnek az ehhez hasonló disztópikus helyek, akkor azoknak feltétlen ajánlom, hogy keressék fel. Sem szavakkal, sem képekkel nem lehet úgy átadni az élményt, mint amikor egy napfényes őszi vasárnap az ember a száraz fenyőtüskén taposva sétál a félcsőben.

Némiképp ront az élményen, hogy a hely egyre népszerűbb a fiatalok, pontosabban a fiatal turisták körében, megnehezítve a sétát és az élmény magunkba szippantását azzal, hogy a pálya középső szakaszán minden 20 méteren instapicket fotózó kis csapatokat kell kerülgetni.

Azonban ennek ellenére is megéri felmenni, mert tovább sétálva a hegyen felfelé csodálatos kilátás nyílik az egész városra.